Amikor először jöttem Al-Anonba, már öngyilkosságon járt az eszem. A szélsőséges gondolkodásom által csak egyfajta választ tudtam elképzelni arra a sok fájdalomra, amit átéltem. Nem láttam más kiutat. Ahogy azóta sokszor elmondtam már, nem akartam igazán meghalni, de kétségbeesetten véget akartam vetni a fájdalomnak.
Lassacskán, ahogy gyűlésről-gyűlésre fejlődtem a programban, számos szlogennel találkoztam, amik segítségemre voltak. De a “Fejlődést és nem tökéletességet” szlogen mentőövként hatott rám. Segített nekem a felszínen maradni, amíg meg nem tanultam a fejemet saját erőmből az érzelmeim tengerének hullámai fölött tartani. Most először érzem úgy, hogy van alternatívája az állandó bűntudatnak és önvádnak, amit azért éreztem, mert nem vagyok tökéletes és mert időnként elkövetek hibákat.
Ahogy haladtam a programban, felismertem, hogy a rám nehezedő nyomás nagy részét én helyeztem saját magamra. Akik azt tanították nekem, hogy a cél a tökéletesség, már nem élnek. Én voltam az egyetlen, aki ezeket a “régi lemezeket” hallgatta és irreális elvárásokat támasztottam magammal szemben. Az Al-Anonban megtanultam, hogy tudok változtatni magamon, de ehhez bátornak kell lennem.
Már máshogy látom a dolgot. Legtöbbször elfogadom, hogy ember vagyok, ami azt jelenti, hogy természetszerűleg tökéletlen vagyok. Ahogy az irodalmunk írja, a legjobb, amit elérhetek, hogy tökéletesen emberi vagyok, más szóval tökéletesen tökéletlen.
Az Al-Anon irodalmat olvasva azt is megtanultam, hogy vannak napok, amikor egyáltalán nem fejlődök semmit – legalábbis úgy, hogy én is érezzem. Megtanultam, hogy még ha úgy is tűnik, hogy nem haladok, legalább megpróbálhatok a helyes irányba nézni és ez pont elég.
Gail H., Iowa
The Forum, 2023. február
Az eredeti szöveg itt olvasható.